Mindennapjaink szerves részévé váltak az okos készülékek. Sok szempontból leegyszerűsítik az életünket, legtöbb esetben a munkavégzésünk elengedhetetlen segédeszközei. Számos előnnyel bírnak, és ez vitathatatlan. Azonban attól még, hogy valaminek sok pozitív hozadéka van, nem jelenti azt, hogy negatív nincs. Széles körben elérhető eszközökről beszélünk, amik a legtöbb családban természetes módon jelen vannak. Ebből fakadóan gyermekeink is igen korán találkoznak velük, akár már néhány hónapos korban fogyasztóvá válnak. Amíg a gyereknek odaadunk egy képernyős eszközt nyugton van, csönben van, el tudunk végezni néhány dolgot, vagy csak szusszanni tudunk egy keveset. Társas háló hiányában, segítség nélkül igyekszünk egy személyben megoldani családunk ügyes-bajos dolgait, amiben a digitális cumi lett a mankónk. Pedagógiai segédeszközként használjuk, megnyugtatás, jutalmazás vagy büntetés eszköze lett, konfliktusokat kezelünk vele. Szülőként igyekszünk elérni valahogy, hogy a gyermek csendben legyen míg telefonálunk, ne legyen vita a testvérek között, míg elérünk az oviba/suliba, meg tudjuk inni nyugodtan a kávénkat, vagy be tudjunk kapni pár falatot. Sőt a gyermekbe is könnyebben bele tudjuk diktálni az ételt, ha közben a kijelzőre van tapadva a tekintete. Esetleg még szórakoztatni sem kell a gyereket, elvan anélkül, hogy játszanunk kellene vele. Ez mind szülői szükséglet, ami érthető is. Ezzel szemben a gyermeknek a legfontosabb szükséglete, a társas kapcsolódás. Minél kisebb gyerekről beszélünk, annál inkább egy megbízhatóan elérhető gondozóra van szüksége, aki szeretetteljesen reagál jelzéseire, és saját maga elégíti ki igényeit, nem pedig egy élettelen tárgy. A gyerekeknek nincs okoseszköz szükségletük. A gyerekeinknek ránk, szülőkre van szükségük. A szülői megnyugtatásra, figyelemre, érzelmi kapcsolódásra, a biztonság érzetének helyreállítására.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság ajánlása szerint 3 éves kor alatt okos eszköz használata 0 perc. Semmit, semennyi időre. 6 éves kor alatt is legfeljebb csak a szülő kezében lévő eszköz közös használatának bevezetése a javasolt. Miért mondják ezt a szakemberek, és pont az USA-ban? A gyermek pszichés szükségleteit a szülők tudják kielégíteni, a gyermekek idegrendszere még nem elég érett hozzá. A gyermek, ha megijed és fél, nem tudja magát megnyugtatni. A kapcsolódás közben oxitocin termelődik, amit kötődési hormonnak is nevezünk, aminek hatására tud a biztonságos kötődés kialakulni. Ha a személyek nem érhetőek el, a gyermek tapasztalata az lesz, hogy nem megbízhatóak, helyette tárgyak felé fog fordulni, mert az lesz elérhető a számára. Viszont tárgyakhoz nem kötődünk, irányukban függőség alakul ki. Az okoseszköz ráadásul sokkal hatékonyabban stimulálja az agyat, mint egy sima tárgy. Az agy élvezet központjára hat, ami jutalmazó rendszerként működik. Ez által nehéz abbahagyni, viszont adaptálódunk hozzá, az ingerküszöbünk folyamatosan kitolódik, aminek hatására még többre fogunk vágyni. A függőség tárgyával szemben kialakul egy ellenállhatatlan vágy. A függőség fő jellemzője, hogy a tevékenységet akkor is folytatjuk, ha ebből kárunk származik, magunknak vagy a környezetünknek. Lehet ez a kár a társas kapcsolatok teljes elhanyagolása is. Emellett az adagok folyamatos emelésére érzünk szükséget. Mivel az agy hozzászokik a bevitt ingerhez, az élvezetközpont stimulációjához, ezért növelni kell az adagot, hogy ismét stimulálni tudja azt. Bizonyára már sok szülő tapasztalta, hogy amikor megpróbálta elvenni a gyermektől a képernyős készüléket, milyen heves érzelmi reakciót produkált, kiborul, hisztizik, tör-zúz, kezelhetetlen indulatok árasztják el ilyenkor, agresszívvá válik és dührohamot kap. De akár saját magunkon is tapasztalhattuk már, milyen feszültté tudunk válni, ha valamiért nem elérhető számunkra a telefonunk. Egy drogfüggő sem adja oda vígan a napi adagját, ha azt szeretnénk elkérni tőle…

Mindennek eredménye hosszútávon az, hogy egyre érdektelenebbek, közömbösebbek leszünk a személyek iránt. A társas és az érzelmi intelligencia nem alakul ki, a verbális fejlődés elmarad, lemarad. Akár már óvodás korban nem lesznek képesek a gyerekek felismerni a másik ember szükségleteit vagy érzelmeit. Egy idő után már vágyakozása, motivációja sem lesz arra, hogy megpróbálja. Ugyanis az emberi kapcsolatok nem tudják kielégíteni azt a mértékű stimulációt, amit az okos képernyők adnak. A videójátékok tempójához képest, az emberi offline kommunikáció lassú és érdektelen, unalmasnak találják. Nem lesz vágyuk arra, hogy testi, lelki kapcsolódást alakítsanak ki másik emberrel. Nem beszélve arról, hogy a társas kapcsolatok igen bonyolult formáit nem tudják elsajátítani a képernyők előtt, így nem fognak tudni mit kezdeni egy ilyen szituációban. Ezek a hatások a felnőttekre is komoly veszélyt jelentenek, és igen nagy mértékben érintettek ezen a téren. Azonban a már kialakult idegrendszer kicsit védettebb. Ellenben minél korábban találkozik mindezzel egy gyerek, a még kialakulatlan idegrendszere védtelen lesz ezekkel a hatásokkal szemben. Az okoseszközök folyamatos használata krónikus stresszállapotot idéz elő a számukra, mivel folyamatosan magasabb stressznek vannak kitéve, mint amit a pszichéjük és idegrendszerük el tudna viselni életkoruk alapján. Túl sok inger éri túl gyorsan az agyukat. Ennek az állapotnak a folyamatos fennállása olyan PTSD-re (poszttraumás stresszzavar) hasonló tüneteket eredményez, mint a háborús övezetekben traumatizálódott gyermekek viselkedési mintázatai. Az állandó stressz hatására nő a szorongás, a kényszercselekedetek és az agresszió mértéke annak érdekében, hogy stabilizálni tudják magukat.

Az okoseszközök használatával azt érezzük fejlődünk és jó hatással van ránk, pozitív érzésekkel, pozitív énképpel kapcsoljuk össze. Mennyi mindent megvalósíthatunk vele, széles körű információ érhető el általa, hatékony szervezést tesz lehetővé, segíti a munkánkat, felgyorsítja az ügyintézést, stb. Ennek hiába mondanak ellent a számok, hiába lehet hallani károkról, hiába hoznak a szakemberek statisztikai adatokat, tudományos kutatási eredményeket. Ezt a részét nem akarjuk látni. Azt gondoljuk, hogy lemaradunk, lemarad a gyerek, rengeteg lehetőségtől fosztjuk meg, ha nem kapja meg az eszközt, vagy ha korlátozzuk annak használatát. Az információ áramlással nem lehet lépést tartani. Felnőttként is nehéz, mivel annyi minden kerül ki nap mint nap a médiába. Többnyire olyan dolgok, amik pár nap múlva már érdektelenek lesznek, ami most újdonság, ahelyett jön majd egy még újabb. Állandó harc zajlik a figyelmünkért. Ez egy olyan verseny, amiben nem nyerhetünk, így felesleges is indulni rajta, pláne a gyermekeinket benevezni. Rengeteg dolog lesz, amiről le fog maradni, de hosszútávon nem veszít vele semmit. Viszont ha érzelmi fejlődésében marad le, a kötödésében szenved hiányokat, az óriási károkat eredményez, ami akár behozhatatlan lesz a számára. Ha a gyermekkorától fosztjuk meg, azt soha nem fogjuk tudni visszaadni neki. Ha az okoseszköztől fosztjuk meg, akkor nem veszít semmi pótolhatatlant, és idővel úgyis az élete része lesz, csak nem mindegy, hogy mikor és milyen intenzitással lesz az. Döntsünk tudatosan, kinek adjuk el a figyelmünket.

Szülőként magunk is gyakran használjuk a képernyőt önmegnyugtatásra, hogy egyenesbe tudjuk hozni magunkat egy fárasztó munkanap, vagy egy komoly konfliktus után, vagy csak egyszerűen azért, hogy kikapcsoljuk az agyunkat. Hogy is tudnánk más alternatívát mutatni gyermekeink számára, ha mi magunk sem rendelkezünk vele. Ahhoz, hogy elkezdjük másként csinálni gyermekeink életében, előszőr saját szükségleteinket kell egészségesebb módon kielégíteni, megtalálni a módját, hogyan tudjuk kiereszteni a gőzt. Ezzel példát is mutatunk gyermekeink számra. Nem életszerű, és a gyermektől sem elvárható, hogy ne követeljen valamit, ami folyton nekünk is a kezünkben van. A gyermeknek nem az számít, hogy mit mondunk neki, hanem hogy mit lát a viselkedésünkön. Papolhatunk neki reggeltől estig, hogy ne lógjon a képernyő előtt, ha egyébként mi magunk is ezt tesszük. Követendő példát kell állítanunk a gyermekeink elé. Meg kell találnunk magunknak is azt a megoldást, ami helyettesíteni tudja az okoseszközöket, és az offline élményeket kell előtérbe helyezni. Fel kell mérnünk, hogy milyen szükségletet igyekszünk kielégíteni a képernyő előtt. Nem vehetek el valamit, ami egy szükségletet elégít ki anélkül, hogy adnék magamnak, vagy a gyermekemnek valami mást helyette. A gyermekkel viszonylag ”egyszerű” dolgunk lesz, ugyanis neki ránk, szülőkre van szüksége, társas kapcsolatokra van szüksége. De végeredményben mindannyian erre vágyunk. Gondoljuk végig, hogy amit tenni készülünk, az valóban a gyermekünk szükségletéből fakad, vagy a sajátunkéból. Ha megtaláljuk a módját, hogy a közös időtöltés számunkra is kikapcsolódás legyen, akkor nem lesz szükségünk digitális bébiszitterre.

A változás sokszor nehéz. Viszont ha nem teszünk semmit, a vakság mellett döntünk. Még ha jó szándékkal is tesszük, vagy azért mert eszköztelennek érezzük magunkat, a károk akkor is elkerülhetetlenek lesznek. Amikor azt gondoljuk tehetetlenek vagyunk, úgyse menne, nincs erő, lehetőség hozzá, olyankor a pozitívnak tűnő önképhez ragaszkodunk, amit az ad a számunkra, hogy látszólag rendkívül hatékonyan tudjuk kezelni a helyzetet az okoseszközzel. Viszont mindig van másik lehetőség, mindig van választásunk. Most kell belefektetnünk gyermekünk jövőjébe, és bizony ezért olykor borsos árat kell fizetnünk. Szeretünk az „itt és mostban” gondolkozni. A késleltetésre nehezen tudunk igent mondani, az azonnali megoldást nyújtó lehetőséget, az azonnali kielégülést preferáljuk, ahhoz képest, amire várnunk kell. Azonban ha megtesszük ezt a befektetést, megfizethetetlen lesz számunkra az az öröm, amit gyermekeinktől visszakapunk.

Ha úgy érezzük, hogy ez a változás meghaladja képességeinket, ötlettelenek, eszköztelenek vagyunk, vagy támogatásra lenne szükségünk hozzá, hogy megtegyük az első lépéseket, bátran kérjünk hozzá segítséget.

Hivatkozásként számos szakirodalmat felsorakoztathatnék, mivel bőségesen rendelkezünk már tudással a témában. Azonban úgy gondolom, hogy egy szemléletes és élvezetes előadás többet adhat azok számára, akik a téma iránt érdeklődnek.

Kim J Payne: Egyszerűbb gyermekkor

Steigervald Krisztián: Generációk harca a figyelemért