„Az egyszerűsítés olyan változás, amelynek során mindennapi életünk és reményeink jobban összhangba kerülnek egymással.”

Hogyan lehetséges az, hogy brit középosztálybeli gyerekek ugyanolyan PTSD-re (poszttraumás stressz zavar) jellemző tüneteket produkálnak, mint a dzsakartai nyomornegyedben élő gyerekek? Mi lehet az, ami a jóléti társadalom gyermekei számára ugyanakkora stressz forrássá vált, mint egy háború? Kim John Payne, a hosszú ideje méltán közkedvelt, Az egyszerűbb gyermekkor című könyv szerzője a választ egy másfajta háborúban látja, mégpedig a gyermekkor ellen folytatott hadüzenet nélküli háborúban, a gyermekkor szentségének súlyos sérülésében.

Talán sokaknak nem lesz újdonság ez a könyv, mégis hasznosnak érzem időről időre leporolni régi kedvenceinket. Feleleveníteni miért is olvastuk el, mit találtunk benne értékesnek. Mi az, amit meg tudtunk belőle valósítani, és hol akadt el, amit nem sikerül. Újra belevághatunk életünk egyszerűsítésébe, hátha mostanra új területeken szivárogtak be otthonunkba a „nyomasztó túlzások”. De bizonyára lesz olyan is, aki még nem találkozott ezzel a könyvvel, talán sikerül felkelteni az érdeklődését.

De mik is azok a nyomasztó túlzások? Könyvünk szerzője életünk négy oszlopát határozza meg, amely világunkat tartja: túl sok tárgy, túl sok választási lehetőség, túl sok információ, túl nagy sebesség. Nézzük meg, hogyan is hatnak mindezek ránk és családunkra.

Korunk egyik legnagyobb értéke a sebesség lett. A gyereknevelés versennyé vált. Versenyzünk szülőként, és versenyeztetjük gyermekeinket, mintha ők lennének az élő példái annak, milyen jól is csináljuk ezt a szülő dolgot. Túlhajszolt társadalmunkban napi szinten kapjuk az üzenetet: légy jobb, érj el többet, valósítsd meg önmagad, szerezz meg mindent! Mintha boldogabbak lehetnénk attól, hogy még több élményt zsúfolunk bele a napunkba, vagy még drágább tárgyakkal vesszük körül magunkat. Ezt a szemléletet pedig bevezetjük gyermekeink életébe is már az első pillanattól kezdve. Fejlesztések, fejlesztő játékok, fejlesztő alkalmazások tömkelege áll rendelkezésünkre, amit igyekszünk alaposan kiaknázni, nehogy valamiről lemaradjanak csemetéink. Rohanunk, hogy gyermekeink megkaphassanak mindent, ami elérhető. És hajtjuk a gyermekeinket is, hogy minél előbb felnőjenek. Miért is csodálkozunk, hogy egyre több a figyelemavaros gyerek, ha már kisóvodás korban telített napirend a többfelé figyelés készségét várja el tőlük? A telített szobák telített polcairól nem is beszélve. Ráadásul azon kevés időben, míg otthon lehetünk, nehezen leljük a pihenés és felfrissülés idejét. Az állandó online létnek köszönhetően folyamatosan tudatunkban vannak munkahelyi, gyermekünknek pedig az iskolai feladatai. Pedig a nyugalom megteremtésével a viselkedés is nyugodtabbá válik.

Mindennapjaink ritmusa kiszámíthatóságot hoz életünkbe, ami segít megteremteni azt a bizonyos nyugalmat. A legtöbb családra azonban az improvizáció jellemző. Nincsenek napi/heti mérföldkövek, tipikus napok. Ahogy esik, úgy puffan. Zsonglőröket megszégyenítő módon egyensúlyozunk saját kötelezettségeink és gyermekeink elfoglaltságai közepette. Apró kis rituálék bevezetése azonban segíthet gyermekünknek megérteni a sűrű napokban a rendszert, mi így csináljuk, erre lehet számítani, biztonságot és kiismerhetőséget jelent a számára. Az ismétlődés fokozza azt az érzést, hogy fontos, amit csinálunk, összeköt minket. A kiszámíthatóság pedig stabil talajt képez mindannyiunk talpa alatt. Ne utasítsuk el ezt a lehetőséget azért, mert úgy gondoljuk a mi életünk túl zsúfolt ehhez. Minél zsúfoltabb, annál nagyobb szükségünk lesz a ritmusra, a rituálékra. És akár még az esti fogmosás is válhat ennek eszközévé.

És ha már a zsúfolt mindennapoknál tartunk, fontos része az egyszerűsítésnek az időrend átformálása. Számtalan foglakozások közül válogathatunk gyermekeink számára, már kisóvodás kortól kezdve különórák tucatjain fejleszthetik magukat, mi pedig személyi titkárrá fejlődhetünk napirendjük kordában tartásához. Ebben az esetben nem az a kérdés, hogy élvezik-e, amit csinálnak. Hanem az, hogy valóban a tevékenység szeretete az, ami hajtja őket, vagy inkább a versengés, teljesítménykényszer, esetleg a szülőnek való megfelelés? Bármi is legyen a válasz, még a szeretettel végzet tevékenységek sokasága is komoly stressz forrása lehet, ha túl korán, túl intenzíven végzik. Teljesítményorientált társadalmunkban ne feledkezzünk meg arról, hogy szabadidő híján nem igen lehet kiegyensúlyozott az életünk. A leállás nélküli aktivitás, hosszútávon nem életképes. Gyermekeink még ösztönös módon képesek belemerülni a tevékenységbe, az egész világról megfeledkezve tudnak játszani. Számukra a legnagyobb örömet a játék, mint tevékenység jelenti, kis világuk aprólékos felfedezése. Ez időigényes dolog, amire nem igazán van lehetőség, ha egyik tevékenységből, a másikba rohanunk. Minden gyereknek megvan a saját tempója, amivel fejleszti személyiségét, formálja képességeit. Mindennapi életünk ritmusa azonban egyre kevésbé van összhangban ezzel a tempóval. Ha nem próbáljuk meg siettetni, gyermekünk szárnyalni fog, magabiztosabb és boldogabb lehet. Ehhez elengedhetetlenül nagy szükség van olyan strukturálatlan szabadidőre, amikor unatkozhatnak, „semmittevéssel” foglalkozhatnak. Manapság a szülők félnek, ha a gyerekük azt mondja: unatkozom. De legalábbis elhárítandó problémának érzik. Pedig a kreativitás előzménye gyakran épp az unalom. Még ha nem is tudunk önfeledten örülni ennek az állapotnak, főleg ha a gyermek épp nyaggat bennünket miatta, de legalább ne igyekezzünk vehemensen elhárítani azt, nem kell folyton szórakoztató berendezésként működnünk. Hagyjuk, hogy gyermekünk megtanulja maga kezelni az unalmat, és hatására kibontakoztathassa szárnyait.

Fogyasztói társadalmunk igyekszik azt az érzést erősíteni bennünk, hogy a tárgyakkal a boldogság megvásárolható. Egyre jellemzőbb a különleges alkalmakhoz nem köthető játékajándékozás elterjedése, mivel már mindenhol, minden időben beszerezhetőek, még a zöldségesnél, vagy a postán is gyerekjátékok ugranak elénk. A túl sok játék mellett azonban nem jut elég idő és figyelem a világ felfedezésére. A túl sok tárgy túl sok választási lehetőség elé állítja gyermekeinket, akikben így mindez leértékelődik, és azt fogja érezni, bizonyára valami más kell neki, valami újat akar. Mi pedig megvesszük a következő játékot is, amit követel, azt remélve, hogy lefoglalja majd gyermekünket pár percre. Azonban csak a kacathegyek gyűlnek, megunt vagy elfeledett játékok halmozzák el otthonunkat. Vajon hányan éreztük már, hogy egy kiadós rendrakás után, megkönnyebbülten nézünk végig otthonunkon, megszabadulva a tárgyak okozta nyomasztó érzéstől? Ugyanezt a megkönnyebbülést érhetjük el gyermekünknél egy kiadós szelektálással. Ne féljünk a heves tiltakozástól, az általános tapasztalat szerint gyermekeinknek fel sem tűnik a már rég elfeledett játékok távozása. De nem csak a mennyiséget, a funkciót is egyszerűsíthetjük. A mindent tudó kütyük helyett azon játékokat részesítsük előnyben, amelyek a gyerek fejlesztése helyett azt a célt szolgálják, hogy kibontakoztathassa kreativitását, és a tárgyról az élményre helyezi a hangsúlyt. Érezni fogjuk, hogy otthonunk egyszerűsödése nem csak gyermekünkben, de bennünk is pozitív érzéseket indít majd el.

Az utolsó sarkalatos pontként a felnőtt világ kiszűrését gondoljuk át. Mindennapjaink során számos olyan eseménnyel találkozunk, ami számunkra, felnőttek számára is komoly stressz forrása. Képzeljük el, hogy mindez milyen hatással lehet gyermekünkre. A kütyük, tv, okos készülékek gyermekeinkre gyakorolt hatása egyre nagyobb hangsúlyt kap napjainkban. Anélkül, hogy belemennénk mennyit és mit szabadna a gyermekeinknek mindebből fogyasztania (mert ez megér egy külön bejegyzést), érdemes elgondolkodni azon, mennyire használjuk tudatosan ezeket az eszközöket mi szülők, és tudjuk-e egyáltalán gyermekünk mire és hogyan használja. Az internet, a média korunk része, elkerülhetetlen. Azonban nem kell, hogy elárassza életünket, pláne gyermekeinkét, és kontroll nélkül befolyjon otthonainkba, hogy a rajta keresztül áramló töménytelen mértékű információ leterheljen és nyomasszon bennünket. Míg azelőtt az otthonunk egy elzárt sziget volt a világ közepén, mostanra a világ teljes valójával beköltözött otthonunkba, minden szépségével és terhével együtt. Vajon észre vesszük-e, mi az, ami mindebből káros ránk vagy családunkra nézve? Mi az, amire valóban szükségünk van, és nem csak azért használjuk, mert megtehetjük, mert mindenki így csinálja? Tanuljuk meg kimondani: köszönöm, nem!

Akár a könyv elolvasásával, akár nélküle, jó szívvel ajánlom mindennapjaink egyszerűsítését, hogy tudatosabban legyünk jelen a saját világunkban. Nem csak gyermekeink, de a saját életünkben is meg lesz a pozitív hozadéka. A figyelemelterelő tényezők kontrollálásával újra tudjuk értékelni, mi az, ami igazán fontos a számunkra. Ez a folyamat mélyebbre vihet bennünket, mint azt első ránézésre sejtenénk.

Hivatkozás: K. J. Payne (2013). Egyszerűbb gyermekkor: Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket? Kulcslyuk Kiadó.